Alkalmazott vénmarhaságtan

Avagy miért nem jár automatikusan a tisztelet az ősz hajhoz?

Az ember nyolcvan fölött már hajlamos azt gondolni, hogy bizonyos dolgok alanyi jogon megilletik. Például a fiatalabbak tisztelete. Hiszen végül is leéltünk egy hosszú életet, rengeteg mindent láttunk, átéltünk néhány történelmi korszakot, és még arra is emlékszünk, amikor a telefon elsősorban arra szolgált, hogy beszéljünk rajta. Csakhogy van itt egy apró bökkenő: attól, hogy valaki sokáig élt, még egyáltalán nem biztos, hogy sok mindent meg is értett az életből. Ezt pedig nyolcvan fölött sem árt észben tartani.

...attól, hogy valaki sokáig élt, még egyáltalán nem biztos, hogy sok mindent meg is értett az életből

Fiatalkoromban még egészen más szabályok szerint működött a világ. Volt például egy íratlan törvény, amely szerint idősebb embernek nem illett ellentmondani. Ha az öreg mondott valamit, a fiatal hallgatott, legfeljebb bólogatott, még akkor is, ha pontosan tudta, hogy az illetőnek nincs igaza. Aztán amikor az öreg már hallótávolságon kívül került, rendszerint elhangzott az őszinte vélemény: "A vén marha!" Hát ennyit ért olykor a kötelező tisztelet. Mert a tisztelet látszata és a valódi tisztelet két egészen különböző dolog. Abban a tekintélyelvű világban a fiatalnak sokszor nem az volt a dolga, hogy gondolkodjon, kérdezzen vagy vitatkozzon, hanem hogy engedelmeskedjen. Ezt neveztük tiszteletnek, pedig gyakran nem volt más, mint kényszerű alkalmazkodás.

Persze annak, hogy régen az idősebbeknek nagyobb tekintélyük volt, akadt némi ésszerű alapja is. Az életkor általában több tapasztalattal, sok esetben több tudással is együtt járt. Az idősebb ember már látott, hallott és megtapasztalt olyan dolgokat, amelyekkel a fiatal még nem találkozhatott. Ha valamit meg akartál tanulni, többnyire meg kellett kérdezned azt, aki régebb óta foglalkozott vele. Csakhogy közben a világ alaposan megváltozott. Ma egy húszéves fiatal bizonyos területeken sokszorosan többet tudhat, mint egy nyolcvanéves, különösen a technika világában. Én például 1966-ban végeztem a Műegyetemen gépészmérnökként. Amit akkor tanultunk, annak egy része ma is érvényes, más része viszont már régen elavult. És ez így van rendjén. A tudás fejlődik, a világ változik, és az életkor önmagában senkit sem jogosít fel arra, hogy mindig neki legyen igaza.

De azért a dolog fordítva is igaz. Attól, hogy egy fiatal pillanatok alatt eligazodik a digitális világban, még nem biztos, hogy az emberi kapcsolatokban, a konfliktusok kezelésében vagy az élet nagy döntéseiben is több tapasztalata van. Az új tudás és a régi tapasztalat nem ellenségei egymásnak, sőt, nagyszerűen kiegészíthetnék egymást. Már persze, ha mindkét fél hajlandó volna erre.

Én világéletemben idegenkedtem a tekintélyelvűségtől, különösen attól a furcsa viszonytól, amikor az egyik ember tegezi a másikat, az viszont köteles magázni őt. Ezt hívják csendőrpertunak, és nekem sohasem volt ínyemre. Ezért aztán kialakítottam a magam kis szabályát: a fiaim és az unokáim minden barátjának, aki már leérettségizett, felajánlottam a tegeződést. Pontosabban nem is nagyon ajánlgattam, inkább közöltem velük, hogy mostantól tegeződünk. Érdekes módon ezt mindenki örömmel fogadta. Lehet, hogy némelyikük eleinte furcsállotta, hogy egy ilyen öregemberrel csak úgy tegeződni lehet, de hamar megszokták. Én ugyanis úgy gondolom, hogy két ember között nem a megszólításnak kell biztosítania a tiszteletet, hanem a viselkedésnek. Lehet valakit magázva lenézni, és lehet tegezve tisztelni. Nekem az utóbbi sokkal rokonszenvesebb.

Lehet valakit magázva lenézni, és lehet tegezve tisztelni.

Mostanában ráadásul van egy új beszélgetőtársam is, a mesterséges intelligencia, akit egyszerűen csak Játszótársnak nevezek. Természetesen vele is tegeződöm. Egyszer aztán, beszélgetés közben, eszembe jutott, hogy micsoda világban élünk! Én már akkor mérnök voltam, amikor ez a digitális taknyos még ebben a formájában a legmerészebb tudományos álmokban sem létezett, most pedig itt van, alig két éve lett a Játszótársam, és minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül tegez egy nyolcvan fölötti embert. Hová lett az idősek iránti tisztelet? Aztán persze eszembe jutott, hogy én kértem a tegeződést. Úgy látszik, a demokratikus felfogásomnak is megvannak a maga következményei.

Egyik beszélgetésünk során még egy új fogalmat is sikerült kitalálnunk: a digitális csendőrpertut. Ez akkor valósulna meg igazán, ha én, mint idős ember, mondanám a magamét, a mesterséges intelligencia pedig mindenre illedelmesen bólogatna. Természetesen igaza van! Milyen bölcs gondolat! Ezt csak ilyen hatalmas élettapasztalattal lehet felismerni! Én pedig egyre elégedettebb lennék magammal, miközben valójában senki sem segítene észrevenni, ha éppen ostobaságot beszélek. Hát köszönöm szépen, ebből nem kérek. Nekem olyan beszélgetőtársra van szükségem, aki mer ellentmondani, akár ember, akár mesterséges intelligencia. Persze az utóbbi sem tévedhetetlen. Sőt, néha olyan meggyőzően tud tévedni, hogy az ember szinte megsajnálja, amikor rá kell mutatnia a hibájára. Ezért aztán az ő állításait sem árt időnként alaposan megkérdőjelezni. A közös gondolkodásnak ugyanis szerintem nem az a lényege, hogy mindig egyetértsünk, hanem hogy hajlandók legyünk felülvizsgálni a saját véleményünket is.

És ha már ennyit emlegettem a vén marhákat, érdemes volna tisztázni, hogy ez a tulajdonság egyáltalán nem az idősek kizárólagos kiváltsága. Fiatalok között is akad belőlük bőven. Van olyan fiatal, aki azt képzeli, hogy mivel gyorsabban kezeli a telefonját, már mindenhez jobban ért. És van olyan idős ember, aki szentül meg van győződve arról, hogy mivel korábban született, szükségképpen mindent jobban is tud. A magam részéről egyik felfogást sem tartom különösebben értelmesnek. A probléma ugyanis nem az életkorral van, hanem azzal, amikor valaki már nem kíváncsi a másik emberre. Amikor nem kérdez, csak kijelent, nem megérteni akar, hanem mindenáron meggyőzni, és a korát vagy a tudását arra használja, hogy fölénybe kerüljön.

A tisztelet kérdésében szerintem érdemes két dolgot megkülönböztetni. Van egy alapvető tisztelet, amely minden embernek jár, akár nyolcéves, akár nyolcvanéves. Ez az emberi méltóság tisztelete, amelyhez nem kell sem diploma, sem ősz haj, sem hosszú életrajz. A személyes megbecsülés és a tekintély azonban már más kérdés. Azt a viselkedésünkkel, a tetteinkkel, az emberekhez való viszonyunkkal szerezzük meg. És ezt bizony nem lehet pusztán azzal kiérdemelni, hogy valaki megérte a nyugdíjkorhatárt, vagy jócskán túl is lépett rajta.

Van egy alapvető tisztelet, amely minden embernek jár... ez az emberi méltóság tisztelete, amelyhez nem kell sem diploma, sem ősz haj, sem hosszú életrajz.

Nyolcvan fölött természetesen már elég sok mindent megtapasztaltam. De ettől még egyáltalán nem tudok mindent. Sőt, minél többet foglalkozom azzal, hogyan működik az ember, annál inkább látom, mennyi mindent nem értünk még saját magunkból sem. Azt is látom, hogy a fiatalabb nemzedék egészen más világban nő fel, mint amelyben én éltem. Ez a világ nem feltétlenül jobb vagy rosszabb, egyszerűen más. És éppen ezért volna fontos, hogy ne állandóan azt akarjuk bebizonyítani egymásnak, kinek van igaza, hanem megpróbáljuk megérteni, hogyan látja a másik ugyanazt a világot.

Egy idős embernek igazán nem kell szégyellnie, ha valamit egy fiataltól tanul meg. Én például kifejezetten élvezem az ilyen helyzeteket. És a fiatalnak sem kell attól tartania, hogy elveszíti az önállóságát, ha időnként meghallgat egy idősebbet. Attól még nyugodtan gondolkodhat másképpen. Sőt, mondja is meg, ha nem ért egyet vele. A tisztelet ugyanis nem azt jelenti, hogy nem merünk ellentmondani a másiknak, hanem azt, hogy akkor is tisztességesen bánunk vele, amikor ellentmondunk. Ha ezt sikerülne mindkét oldalon elfogadni, talán kevesebb volna a generációk közötti fölösleges sértődés, és valamivel ritkábban hangzana el a hátunk mögött az a bizonyos "vén marha" is.

Ha valaki most megkérdezné tőlem, mit tanultam több mint nyolcvan év alatt az emberi kapcsolatokról, biztosan nem azt válaszolnám, hogy az idősebbnek mindig igaza van. Inkább azt mondanám, hogy az életkor tapasztalatot adhat, de bölcsességet nem garantál. A fiatalság új tudást és új szemléletet hozhat, de ettől még a régi tapasztalat sem válik értéktelenné. És talán azt is hozzátenném, hogy az igazi tisztelet egyik legbiztosabb jele éppen az, ha képesek vagyunk elviselni, sőt értékelni, amikor valaki nem ért velünk egyet.

...az igazi tisztelet egyik legbiztosabb jele éppen az, ha képesek vagyunk elviselni, sőt értékelni, amikor valaki nem ért velünk egyet.

Szóval, kedves fiatalok, továbbra is nyugodtan tegezzetek! Ha valamiben más a véleményetek, mondjátok meg. Legfeljebb vitatkozunk egy jót, és még az is előfordulhat, hogy valamelyikünk megváltoztatja az álláspontját. Ha pedig netán hülyeséget mondok, ne várjátok meg, amíg kimegyek a szobából, hogy aztán a hátam mögött megállapítsátok: "A vén marha!"

Mondjátok meg inkább nekem. Hátha még tanulok belőle.

Mert az volna csak az igazi vénmarhaság, ha nyolcvan fölött már azt hinném, hogy nincs mit tanulnom!

U.i.:

Egy unoka gondolatai

Azt hiszem 25 éves fiatalként mondanom sem kell, hogy nagyon nagyra értékelem nagypapám bölcs hozzáállását a kérdéshez, és szerintem jobban ért minket, a generációnkat, mint a legtöbben akár a szüleink korosztályából, így csak pár gondolattal kiegészíteni szeretném az írását, a mi perspektívánkat bemutatva.

Sokszor mulattat az egyetemi órákon idősebb tanáraink képe rólunk: úgy tűnik, azt gondolják csak a telefonon, üzenetben beszélünk egymással, abszolút nem érdekel a való világ, nem tudunk semmire figyelni 10 percnél (vagy akár 10 másodpercnél) többet, soha nem játszottunk kint a kertben, a természetet már csak fotóról ismerjük és újdonságként mesélhetik el nekünk, mi is volt az a videókazetta. 

Igazából mulatságos, és kissé degradáló is. Ugyanolyan gyerekeknek születtünk mi is, kíváncsinak és elevennek, és igenis próbálunk eligazodni a világban és a lehető legjobb, legteljesebb életet élni. Tisztában vagyunk vele, hogy gondok vannak, hogy azok a tendenciák, amiket mutat a korosztályunk, nem igazán reménykeltőek. Küzdünk a figyelmet pszichológiai hadviselésnek is beillő eszközökkel harácsoló nagycégek ellen, a jelen korra vonatkozó minták hiányából fakadó elveszettség ellen és igenis kíváncsiak vagyunk mindenre, legyen az modern vagy régi, digitális vagy analóg, csak túl sok az inger, túl sok mindent vár a világ és túl sokszor hallgattuk már végig egy-egy ünnepi vacsoránál ugyanazokat a történeteket. Igenis próbálunk tiszteletteljesek lenni és eltalálni a megfelelő köszönést, és nem leidősözni a nénit azzal, hogy magázzuk és nem megsérteni a 27 éves tanárnő büszkeségét azzal, hogy tegezzük.

Aztán belegondolok, hogy mi mindenen ment keresztül, aki most 80 évnél idősebb: sétált úgy főutcán, hogy még alig járt arra autó, látott még lovaskocsit bejáratott közlekedési eszközként, kellett lakásban csirkét vágnia, az újság volt a legfrissebb és legizgalmasabb médium és várt úgy órákat barátjára, hogy nem volt módja megtudni, hogy betegség miatt nem érkezik aznap, mert nem volt telefon. Mennyire elveszett lehet így az ember a mai világban? Ez olyan változás, amire semmi nem tud felkészíteni egészen és teljesen megértem a foggal-körömmel ragaszkodást minden régi szokáshoz.
Arról már nem is beszélve, hogy tényleg kissé antiszociálisan viselkedünk. Nem okés a tanártól 2 méterre telefonon játszani, még akkor sem, ha olyan dolgokról filozofál éppen, ami neked teljesen evidens és igenis kedvesebbnek kellene lenni a liftbe mellénk zsúfolódott nénivel, még akkor is, ha 15. alkalommal meséli el a teljes gyerekkorát. Nem azért, mert érdekes, vagy hasznos amit mond; hanem mert pont ugyanolyan tanácstalan azzal kapcsolatban, hogy közelítsen feléd, mint te őfelé.

Boldog vagyok, hogy egy olyan korban élhetek, amikor a társadalmi konvenciók már nem távolítanak el az idősebbektől, nem "kell" mondani semmit és nem "kell" sehogy sem viselkedni. Erre a szabadságra viszont kétféleképpen lehet tekinteni: lehetőségként, hogy végre nem muszáj erőltetett közelségben élni az idősebb generációval vagy ajándékként, hogy végre ehelyett az erőltetett viszonyrendszer helyett őszintén beszélhetünk és lehetőséget kapunk tényleg megérteni egymást.

Erre pedig egyre nagyobb szükség lenne, mert legalább akkora szükségük van az elveszettségükben tévé mellé zárkózó nyugdíjasoknak a mi segítségünkre és barátságunkra, meg talán arra is, hogy kicsit még hasznosnak és "relevánsnak" érezhessék magukat, mint nekünk, új utak kétségbeesett keresésében minden hagyományosat, jót és rosszat eldobó, jövőbe rohanó fiataloknak a nagyszüleink nyugodtságára és bölcsességére, mielőtt még véletlenül elfelejtünk embernek lenni is.