Egy bölcs mondás története az életemben
... és ha az ember erre rájön, akkor már mindent elbír a bárka, és marad az "ifjúkori lelkesültség"
23 éves voltam, fülig szerelmes, akkori barátnőmbe – későbbi menyasszonyomba, majd 51 évig a feleségembe – karácsony közeledett és csóró egyetemista lévén nagyon sovány volt a pénztárcám. Volt ösztöndíjam, nem is kevés 500 Ft/hó (összehasonlítás képen 1 évvel később a kezdő mérnöki fizetésem 1300 FT/hó volt, amiből a 8% katona adót levonták, mert nem voltam katona és a 3% öregségi nyugdíjjárulékot – ami megfelel a mai nyugdíj járuléknak, és jövedelem adónak - , kézhez kaptam 1157 Ft-ot) , de ebből a felét odaadtam édesanyámnak a mindennapi megélhetéshez. Igy a 250 Ft-ból kellett minden szórakozást és egyebet fedeznem. Azért egy-két összehasonlító szám idetartozik, mert nagyon más árak voltak pl: 1 db kifli 40 Fillér, 1 kg kenyér 3 Ft, 10dkg Párizsi 2,70 Ft, de az egyebek 1 db mozijegy 3-5 Ft/db, és ha nagy ritkán elmentünk ünnepelni valamit a Párizsi udvarba, a volt Jégbüfé mögött volt egy koktélbár, nevére nem emlékszem, az Ohio koktél 1 pohár 11,60 Ft volt. Szóval törni kellett a fejemet, hogy valami okosat kitaláljak, és "akkor jött velem szembe" ez az idézet, egy folyóiratban.
"Egész életemben hű tanácsadóm volt az a meggyőződés, hogy fiatalkori lelkesültségünket mindvégig meg kell őriznünk. Az "érett" jelző mindig ellenszenves nekem, ha emberre alkalmazzák. Mindig az elszegényedés, a megalkuvás, az elfásulás disszonáns érzéseit sejtem mögötte. Amit általában érettségnek nevezünk az legtöbbször valami rezignált fájdalom. Lemondás valamiről, amiben ifjú korunkban hittünk. Hittünk az igazságban, de most már nem hiszünk, bíztunk az emberekben, de most már nem bízunk, reménykedtünk a jóban, most már nem remélünk, harcoltunk az igazságért, most már nem küzdünk érte. S az "érett" ember az élet viharában egyre könnyített bárkáján. Én mindig igyekeztem megőrizni ifjúkori lelkesültségemet."( Albert Schweizer )
Ebben a korban, 23 évesen az ember abszolút világmegváltó érzéssel van tele, nagyon megtetszett a szöveg, de hogy lesz ebből ajándék? Egyszer csak leesett a tantusz, édesanyám nagyon ügyes keze volt, és abból is éltünk, hogy ő mindenféle kézzel végezhető bedolgozói munkát végzett – sál szövés, gyékény szövetből táska varrás, harisnya felbontás, újrakötés körkötőgépen – többek között lámpaernyőket készített valakinek, aki csinálta az alját és villamos dolgokat. Szóval az úgy készült, hogy dipa papirt – amire az egyetemen rajzoltunk, egy vastagabb finom karton – lenolaj kencével be kellett áztatni hagyni, száradni, és olyan lett mint a pergament papír. No erre írtam fel, tussal a szöveget, spéci betűkkel, és……. a szélét gyertyalánggal körül égettem, hogy "antik" legyen. Ez lett a karácsonyi ajándék és hála Isten nagy örömet is okozott, maga a szöveg is – hasonló lelki beállítottságunk okán – de hogy én készítettem, ez "emelt az értékén". Azóta is kint van a falon, amint a mellékelt fénykép is mutatja 61 éve.
A filozofálás meg most jön, hogy hogyan gondoltam én is meg ő is erre az idézetre az idők múlása során. Nyilván sokáig egyetértve vele, de azt jöttek az életben a pofonkák, pofonok, nem volt olyan nagyon egyszerű az élet, hála Isten csak kint a nagybetűs ÉLETBEN. Otthon a béke honolt, jöttek a gyerekek, és tízen éves korukban már megkérdezték, hogy mi ez, honnan van, mit is kell ezalatt érteni, aztán elfogadták nem nagyon izgatta őket. Minket bezzeg igen. Főleg a kilencvenes évek eleje, a nagy változások ideje, a nagy csalódások ideje, a nagy árulások ideje, hát bizony beállt egy idő után mindkettőnkbe, hogy szép, szép a Schweizer ott Afrikában elorgonálgatott, kiszolgálták a helyi "szolgák", könnyű ott ilyen bárkában utazni, és megtartani az ifjúkori lelkesültségét.
De aztán a sorsunk úgy hozta, hogy kiegyenesedett az életünk, sőt egészen jóra fordult minden, leszámítva feleségem sokízületi gyulladását, ami egy állandó fájdalommal élést eredményezett. De hősiesen tűrte.
És idővel kezdett a mi bárkánk is újra "teherbíróbb" lenni, nem kellett mindig könnyíteni rajta.
Rájöttünk, hogy nem kívül kell keresni a "teherbíróbb" létet, hanem belül. És ha az ember erre rájön, akkor már mindent elbír a bárka, és marad az "ifjúkori lelkesültség".
De ez egy másik történet, azt majd legközelebb írom meg.