Szeretet és béke

"A szeretet megtanított békében élni, az élet pedig kiállni magamért."

Avagy hogyan lett egy jámbor kisfiúból határozott, kereső öregember?

Ha valaki megkérdezi tőlem, miért vagyok általában nyugodt és kiegyensúlyozott, ma már egészen más választ adok, mint néhány évvel ezelőtt. Régebben talán azt mondtam volna, hogy ilyen természetűnek születtem. És ebben van is némi igazság. De ahogy egyre többet foglalkoztam azzal, hogy miért vagyunk olyanok, amilyenek, lassan rájöttem, hogy az én nyugalmamnak is megvan a maga története. Egy történet, amelyben van szeretet, veszteség, szerelmi csalódás, néhány pofon az élettől, és persze jó néhány évtizednyi tanulás.

A szeretet, amelyben felnőttem

Hatéves voltam, amikor édesapám meghalt. Édesanyámnak utána már nem volt társa. Két nővéremmel és az idősebb nővérem korán született kislányával éltünk együtt. És most jön az, ami számomra mindennél fontosabb:

NAGY, NAGY SZERETETBEN éltünk.

Ez az, amire a gyermekkoromból a legerősebben emlékszem. Jámbor, jó gyerek voltam. Soha nem kaptam ki, nem voltam különösebben problémás. A békesség és a szeretet természetes közegemmé vált. Csak később értettem meg, hogy ez milyen nagy ajándék lehetett. Persze mindennek van másik oldala is. Mert talán egy kicsit túlságosan is jámbor lettem. Mondhatnám úgy is: nyuszi. A családi szeretet védelmében nem nagyon kellett megküzdenem mások rosszindulatával, keménységével vagy önzésével. Aztán egyszer csak ki kellett lépnem ebből a védett világból és ott már nem mindig úgy működtek a dolgok, mint otthon.

Az első szerelem és az első nagy pofon

Tizennyolc éves voltam, amikor beleszerettem egy osztálytársamba, Jutkába. Az első szerelem! Aki átélte, annak nem kell magyarázni, aki meg nem, annak úgysem lehet igazán elmagyarázni. Körülbelül egy évig tartott az az időszak, amikor igazán együtt voltunk, aztán Jutka érdeklődése lassan csökkenni kezdett. Nem szakítottunk. Csak valahogy leépült a kapcsolatunk. És ez így ment még másfél évig. Ma már tudom, hogy ez a vergődés talán rosszabb volt, mint egy tisztességes szakítás. Mert az ember még reménykedik, még kapaszkodik valamibe, ami valójában már nincs ott. Aztán végül szakítottunk. Nagyon fájt. Ráadásul Jutka visszament a korábbi szerelméhez, akit én akkoriban finoman szólva sem tartottam valami nagyra. Bennem pedig megszületett egy keserű következtetés:

Nem érdemes jónak lenni. Úgy látszik, a link alakoknak jobban megy.

Ma már persze tudom, hogy ez nem volt valami mély bölcsesség; ez egy csalódott fiatalember következtetése volt. De akkor nagyon is valóságosnak éreztem. Azért a történetnek van egy pikáns folytatása. A fiú, akihez Jutka visszament, később az egyetemen az évfolyamtársam lett, ő is az osztálytársam volt korábban.
És képzeljék el: egy idő után még hálálkodtam is neki, amiért megszabadított ettől a kapcsolattól!
Mert utólag már azt láttam, hogy az utolsó másfél évben csak vergődtünk. Ugyanaz a történet, amely akkor annyi fájdalmat okozott, később egészen más megvilágításba került.

Nem a múlt változott meg, hanem az, ahogyan visszanéztem rá.

Ezt akkor még nem fogalmaztam meg ilyen tudatosan, csak sokkal később értettem meg, milyen fontos szerepe van az életünkben annak, hogyan értelmezzük a velünk történteket.

A való élet újabb leckéi

1966-ban végeztem a BME Gépészmérnöki Karán, kikerültem a munka világába. És jöttek a kisebb-nagyobb pofonok: kiderült, hogy nem elég tisztességesnek, jóindulatúnak, becsületesnek lenni; vannak helyzetek, amikor az embernek bizony ki kell állnia magáért. Én pedig ilyenkor újra és újra arra gondoltam:

Na ugye! Keménynek kell lenni!

Hiszen a szerelmi csalódásom után már egyszer erre a következtetésre jutottam. Csakhogy történt valami érdekes: nem lettem link alak. Nem váltam rosszindulatúvá, nem kezdtem másokat letaposni, és nem veszítettem el azt a természetes nyugalmat sem, amelyet gyermekkoromból hoztam. Egyszerűen megszületett bennem a határozottság.

Megtanultam, hogy a jóság nem jelentheti azt, hogy mindent el kell tűrni.
Hogy lehet nemet mondani anélkül, hogy megbántanánk valakit.
Hogy lehet megvédeni az érdekeinket anélkül, hogy ellenséget csinálnánk a másikból.
És hogy a békesség nem ugyanaz, mint a gyengeség.
Persze mindez nem egyik napról a másikra történt. Az élet apránként tanított meg rá.

Aztán évtizedek teltek el. Dolgoztam, családom lett, gyerekek, később unokák, jöttek a sikerek és a nehézségek. És ha most visszagondolok, az alapvetően nyugodt természetem végig megmaradt. Nem is emlékszem, hogy felnőtt emberrel valaha kiabáltam volna. A gyerekeim persze néha azért kihoztak a sodromból! Az unokáimmal viszont összesen egyszer kiabáltam. Akkor az egyikük olyan pimasz volt, hogy még az én türelmem is elfogyott. A történet érdekessége, hogy éppen ő lett később a spirituális beszélgetőtársam. Úgy látszik, az életnek van humorérzéke!

Visszatérés a szeretet világába

Aztán pedig történt valami, ami alapvetően meghatározta az életem további alakulását. Megismertem a későbbi feleségemet. Két hónapja ismertük egymást, amikor egyszer csak ránk tört a szerelem. Nem lassan, óvatosan bontakozott ki, hanem egyszer csak ott volt, és mindent megváltoztatott. Én pedig visszakerültem valamibe, amit gyermekkoromból már nagyon jól ismertem. A szeretet világába.

Csakhogy ez már másféle szeretet volt.
Gyerekként kaptam a szeretetet. Körülvett, védett, természetes volt, mint a levegő. Most viszont egy olyan kapcsolatban élhettem meg újra, amelyet ketten alakítottunk, építettünk, és amelyben egymás társai lettünk. A feleségem hosszú időn át mindenben igazi társam volt. A feleségem maga is határozott egyéniség volt, és ha most megkérdezné valaki, hogy a határozottságom kialakulásában mennyit segített, vagy inkább abban, hogy közben megmaradjak békés, szelíd embernek, nem tudnék rá pontos választ adni.
Nem is biztos, hogy ezt a kettőt szét lehet választani. Egy dolgot viszont biztosan tudok:

Ötvenegy évig voltunk házasok, és ez alatt az ötvenegy év alatt egyszer sem kiabáltunk egymással.

Nem volt ajtócsapkodás, nem volt "tányérröptetés". Természetesen nem gondoltunk mindig mindenről ugyanazt. Két önálló, határozott ember között ez nem is lett volna természetes. De a nézeteltéréseinkből nem lettek hangos csaták. Ha ma visszagondolok erre az ötvenegy évre, egyre inkább úgy érzem, hogy ez is meghatározó része volt annak, ahogyan az egyéniségem alakult. Mert a határozottság nem feltétlenül jár együtt a keménységgel, a szeretet pedig nem követeli meg, hogy feladjuk önmagunkat. Mi valahogy megtanultunk egyszerre szeretni, határozottnak lenni és békében élni egymással.

Talán ez volt az egyik legfontosabb közös eredményünk és ahogy visszatekintek az életemre, biztos vagyok benne, hogy az egyéniségem alakulásában, változásában óriási szerepe volt.

Mert egy ember személyiségét nemcsak a csalódások és a nehézségek formálják.

Hanem az is, ha van mellette valaki, akivel biztonságban érezheti magát, akivel megoszthatja a gondolatait, akivel együtt tud örülni, és akivel a nehézségeket is könnyebb elviselni.

A gyermekkori szeretet megtanított a békességre.

Az élet közben megtanított a határozottságra.

A házasságomban pedig újra megélhettem, hogy a szeretet és a határozottság nem zárják ki egymást.

És van ebben még egy érdekes fordulat: amikor ötvenéves korom körül elkezdett foglalkoztatni, hogy miért vagyunk olyanok, amilyenek, éppen a feleségem volt az, aki először felvetette ezt a kérdést.

Együtt végeztük el az agykontroll tanfolyamot is. Neki ez egy érdekes állomás maradt. Én viszont innen indultam el azon a hosszú úton, amelyen a mai napig járok. Így hát az a nő, aki visszahozott az életembe egy olyan szeretetet, amelyben otthon éreztem magam, közvetve a tudatos önismeret felé vezető utamat is elindította.

Erre is csak jóval később jöttem rá; ma pedig már úgy gondolom, hogy amikor azt próbálom megérteni, hogyan lettem olyan ember, amilyen vagyok, a feleségem szerepét nem lehet különválasztani a saját történetemtől.

Miért kezd keresni az, aki már nyugodt?

Most érkeztünk el ahhoz a kérdéshez, amely engem is sokáig foglalkoztatott.
Ha egész életemben viszonylag nyugodt ember voltam, akkor miért kezdtem ötvenéves korom körül mégis azzal foglalkozni, hogy miért vagyunk olyanok, amilyenek?

A válasz nem az, hogy hiányzott a nyugalom.

A nyugalmam megvolt. Csak nem értettem igazán, honnan származik.

És ami még jobban érdekelt: miért reagálnak mások ugyanarra az eseményre egészen másként, mint én?

Miért lesz az egyik ember dühös valamitől, amin a másik csak mosolyog?

Miért tud valaki könnyen túllépni egy sérelmen, miközben másvalaki éveken át cipeli magában?

Mi határozza meg a gondolatainkat, az érzéseinket és a viselkedésünket?

Érdekes módon nem is én indítottam el ezt a keresést. A feleségem vetette fel ezeket a kérdéseket, és együtt elvégeztük az agykontrolltanfolyamot. Nála ezzel nagyjából be is fejeződött a történet.

Nálam viszont éppen akkor kezdődött. Ahogy egyre többet olvastam, figyeltem és gondolkodtam, újabb és újabb kérdések merültek fel bennem. Talán a mérnöki gondolkodásom is közrejátszott.

Egy gép működésénél természetesnek tartjuk, hogy keressük az okokat és az összefüggéseket. Miért ne próbálnánk ugyanezt az emberi működéssel is? Csakhogy az ember lényegesen bonyolultabb szerkezet, mint bármelyik gép, amellyel valaha találkoztam! És ami különösen érdekes: miközben a válaszokat kerestem, magam is változtam.

A természetes nyugalomtól a tudatos nyugalomig

A keresésem egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy különbség van a természetes és a tudatos nyugalom között. Gyermekkoromban és fiatalabb éveimben egyszerűen ilyen voltam: nem nagyon bosszantottak fel a dolgok, viszonylag könnyen megőriztem a békémet. De nem feltétlenül tudtam volna megmagyarázni, miért. Ahogy egyre jobban kezdtem megérteni a saját gondolkodásomat és reakcióimat, valami megváltozott.

A nyugalmam már nemcsak egy természetes tulajdonságom volt, hanem egyre inkább tudatos viszonyulás az élethez.

Megértettem például, hogy ugyanaz az esemény egészen különböző érzéseket kelthet bennünk attól függően, hogyan értelmezzük.

Hogy sokszor nem is maga az esemény keseríti meg az életünket a legjobban, hanem az a történet, amelyet utána újra és újra elmesélünk magunknak róla. Eszembe jut ilyenkor az első szerelmi csalódásom. Amikor Jutka visszament a korábbi szerelméhez, azt gondoltam: nem érdemes jónak lenni. Később pedig hálás voltam ugyanannak a fiúnak, amiért segített lezárni egy régóta rosszul működő kapcsolatot.

A történés ugyanaz maradt; a jelentése változott meg számomra. És ezzel együtt az érzéseim is.

Ma már sokkal inkább észreveszem, amikor egy gondolatom csak egy lehetséges értelmezése annak, ami történt, nem pedig maga a megkérdőjelezhetetlen igazság. Ez nem jelenti azt, hogy soha nem tévedek, vagy hogy mindig mindent jól kezelek. De segít abban, hogy ne legyek automatikusan a saját pillanatnyi gondolataim és érzéseim foglya.

És hol van ebben a bölcsesség?

Ma már elmúltam nyolcvanéves. Az ember azt gondolná, ennyi idősen már nagyjából mindent tud az életről, amit érdemes.

Hát én nem így vagyok vele!

Minél többet foglalkozom ezekkel a kérdésekkel, annál inkább látom, mennyi mindent nem tudunk még saját magunkról sem. Közben pedig egyre inkább azt érzem, hogy a lényeges dolgokat meglepően egyszerűen is ki lehet mondani. Talán nem is az a bölcsesség, hogy minden kérdésre van válaszunk. Hanem az, hogy felismerjük, mely kérdések fontosak, mikor tévedhetünk, és mikor érdemes elengedni egy régi meggyőződésünket.

Én például sokáig azt gondoltam, hogy a nyugalmam egyszerűen a természetemből fakad. Ma már látom, hogy ennél sokkal több minden van mögötte:

A gyermekkorom szeretete.

A szerelmi csalódásom.

Az élet kisebb-nagyobb pofonjai.

A határozottságom megszületése.

És az a sok évtizedes kíváncsiság, amely végül megtanított tudatosabban ránézni önmagamra.

Ha mindezt három mondatban kellene összefoglalnom, talán ezt mondanám:

A szeretet megtanított békében élni.
Az élet megtanított kiállni magamért.
A keresés megtanított megérteni önmagamat.

És hogy eljutottam-e a bölcsességhez?

Azt azért nem merném ilyen magabiztosan kijelenteni! De azt hiszem, egy kicsivel közelebb kerültem hozzá. A keresést pedig eszem ágában sincs abbahagyni. Mert ha valamit megtanultam több mint nyolcvan év alatt, akkor az az, hogy az ember élete végéig képes tanulni önmagáról.

És talán éppen ez az egyik legjobb dolog az életben!