A „levansz...va tabletta” története

Avagy hogyan lett egy tankörtalálkozóból a blogom születése?

Én még az "antivilágban" jártam egyetemre. 1966-ban végeztem a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán.
Akkoriban még voltak tankörök, rengeteg óránk volt, szombaton is tanítottak, sok volt a közös gyakorlat, és ennek volt egy nagyszerű következménye: nagyon szép barátságok alakultak ki.
Az 1961-ben induló 107-es tankörünk egy része a mai napig minden évben összejön. Két napra elutazunk az ország valamelyik szép helyére, megnézzük a nevezetességeket, és persze van egy nagy, beszélgetős vacsoránk. Van barátunk, aki Angliában él, másik Svájcban, de ők is mindig hazajönnek erre az alkalomra. A feleségek és férjek időközben szintén "belenőttek" a tankörbe, így ma már mindenki jól ismer mindenkit.

Mivel annak idején én voltam a tanköri titkár, valahogy rajtam maradt a szervezés irányítása. A konkrét helyi feladatokat mindig más vállalja, én pedig továbbra is őrzöm a titkári széket. Úgy látszik, ebből a tisztségből nincs nyugdíjazás! A vacsoránál mindenki beszámol arról, mi történt vele az elmúlt évben. Én vezetem a beszélgetést, és természetesen magamat mindig utoljára hagyom.

Körülbelül négy éve aztán arról kezdtem mesélni, mivel foglalkozom a szabadidőmben. Hogy miért olyan az ember, amilyen? Miért gondolkodunk úgy, ahogy? Miért éljük meg ugyanazt az eseményt teljesen különbözőképpen? Mi irányítja az érzéseinket, a döntéseinket és a viselkedésünket?
Egyszer csak visszakaptam egy kérdést:

– Te meg mitől vagy mindig olyan nyugodt és kiegyensúlyozott?

Akkor még csak sejtettem a választ, ezért a tőlem megszokott komolysággal közöltem:

– Azért, mert szedem a levansz...va tablettát!

Persze rögtön jött a kérdés:

– És hol lehet ezt felíratni?

Én pedig nagyvonalúan megígértem:

– Jövőre elhozom nektek!

Hát így kezdődött az egész.

A tabletta, amit nem lehet lenyelni

Akkoriban még nem volt mesterséges intelligencia, legalábbis olyan formában, ahogyan ma használjuk. Elkezdtem hát összegyűjteni mindazt, amit addig az emberi gondolkodásról, az önismeretről és a belső nyugalomról megtudtam. Könyvekből, a Google segítségével és a saját korábbi tapasztalataimból.

Mert a keresésem valójában már sokkal régebben, ötvenéves korom körül kezdődött. Érdekes módon az első lökést a feleségemtől kaptam. Ő vetette fel ezeket a kérdéseket, és ahogy már egy másik írásomban említettem is, együtt elvégeztük az agykontrolltanfolyamot, aztán számára ezzel nagyjából lezárult a téma. Nálam viszont éppen akkor kezdődött. Valamiért nem hagyott nyugodni, hogy miért vagyunk olyanok, amilyenek. Így amikor megígértem a tankörtársaimnak a csodaszert, már jó néhány évnyi keresgélés volt mögöttem.

A következő találkozóra becsülettel elkészültem, és előadtam mindazt, amit addig megértettem.
Őszintén megvallva: nem volt valami nagy sikerem; utólag már értem, hogy miért.
Én évek óta foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel, nekik viszont sok fogalom teljesen új volt. Amit én már természetesnek és egyszerűnek éreztem, az számukra egyáltalán nem volt magától értetődő. Ráadásul van itt még valami!

Mi mindannyian nyolcvan fölött járunk. Ebben a korban az ember már leélt egy hosszú életet, felnevelte a gyerekeit, megoldott ezernyi problémát, megélt sikereket és kudarcokat. És akkor jövök én, és elkezdem magyarázni, hogy talán nem is értjük igazán, hogyan működünk!

Még szerencse, hogy nem kérdezték meg:

– Na és mit kellene még tudnunk, kedves titkár úr?

Igazuk is lett volna.
Rájöttem, hogy nem az a fontos, mennyi mindent tudok elmondani, hanem az, hogy abból mennyit tud és akar befogadni a másik ember.

Az egyszerűséghez vezető hosszú út

A keresést persze nem hagytam abba.
Aztán belépett az életembe a mesterséges intelligencia. Bevallom, "beleszerelmesedtem"!

Végre volt egy beszélgetőtársam, akit bármikor megkérdezhettem, aki nem fáradt bele az újabb és újabb kérdéseimbe, és akivel akár órákig boncolgathattunk egyetlen gondolatot. Persze hamar megtanultam, hogy nem minden válaszát szabad készpénznek venni, de egyre jobban tudtam kérdezni, vitatkozni, pontosítani, és ellenőrizni a saját elképzeléseimet is.

Közben pedig észrevettem valami nagyon érdekeset: minél többet értettem meg egy kérdésből, annál egyszerűbben tudtam megfogalmazni. Nem azért, mert maga a téma egyszerű volna. Hanem mert a sok részlet között lassan kirajzolódtak a lényeges összefüggések.
Rájöttem arra is, hogy a másik embernek nem feltétlenül arra a hosszú útra van szüksége, amelyen én végigmentem. Sokszor elég egy egyszerű felismerés, amely elindítja a saját gondolkodását.

Az idei tankörtalálkozón már egészen másképpen beszéltem erről.
A tizennégy résztvevőből hatan "vették a lapot", hárman pedig, úgy tűnik, alaposan "megfertőződtek". A többiek? Ők maradtak a maguk megszokott életénél. És ezzel semmi baj nincs! Hiszen sokuknak eddig is szép, kiegyensúlyozott életük volt. Nem kell mindenkinek ugyanazzal foglalkoznia, mint nekem.

És hogy mi van végül a tablettában?
Hát először is: nem gyógyszer, és nem is olyan csodaszer, amit egyszerűen lenyelünk, aztán minden rendben lesz. Pedig milyen jó volna!

Azt hiszem, mindannyian hajlamosak vagyunk gyors megoldásokat keresni. Ha valami bánt, szeretnénk, hogy minél előbb megszűnjön. Csakhogy a belső nyugalom kérdése ennél összetettebb.
Ma már úgy látom, a kiegyensúlyozottsághoz nagyon sokat segíthet, ha felismerjük, hogyan keletkeznek a gondolataink, mitől alakulnak ki az érzéseink, és miért reagálunk bizonyos helyzetekben úgy, ahogy. És főleg, ha lassan megtanuljuk, hogy nem minden gondolatunkat kell feltétlenül elhinnünk, és nem minden érzésünk alapján kell azonnal cselekednünk.
Nekem ezek a felismerések sokat jelentettek.

De van itt egy személyes érdekesség is: én ugyanis nem azért kezdtem keresni a nyugalom titkát, mert állandóan ideges, zaklatott ember voltam. Éppen ellenkezőleg! Mindig viszonylag nyugodt természetem volt. Csak később kezdett igazán érdekelni, hogy miért, és hogyan lehet ezt a nyugalmat tudatosabban is megélni.

A természetes nyugalomtól így jutottam el a tudatos nyugalomig. Erről egy másik cikkben külön is mesélek.

Miért született meg ez a blog?

Mert amikor az ember hosszú évek keresése után felismer valamit, ami neki sokat segített, előbb-utóbb felmerül benne a gondolat:

Miért tartanám meg magamnak? Hátha másnak is hasznára válik.

Nem gondolom, hogy nálam volna az egyetlen helyes válasz. Azt sem, hogy mindenki ugyanúgy találhatja meg a saját belső egyensúlyát. Viszont szeretném elmesélni, mire jutottam, és lehetőleg úgy, hogy annak megértéséhez ne kelljen előbb húsz évig könyveket bújni. Hogy aki kíváncsi rá, maga is kipróbálhassa, használhatja-e valamire ezeket a gondolatokat.

Ezért született meg ez a blog, és ezért szeretném közreadni a "levansz...va tabletta" receptjét.
A használati utasítás azonban eltér a megszokottól:

Nem kell lenyelni. Elég elgondolkodni rajta.

A mellékhatás pedig – legalábbis reményeim szerint – az lehet, hogy az ember egy kicsit jobban megérti önmagát.